Louisa Clark elégedett az életével: szereti a csendes kisvárost, ahol
születése óta, immár huszonhat éve él, a munkáját a városka egyik
kávézójában. Szereti a családját, a mindig hangos, zsúfolt házat, ahol
apjával, anyjával, az Alzheimer-kóros nagyapával, a család eszének
tartott nővérével és annak ötéves kisfiával él. És talán még Patricket
is, a barátját, akivel már hét éve vannak együtt. Egy napon azonban Lou
szépen berendezett kis világában minden a feje tetejére áll: a kávézó
váratlanul bezár, és Lou, hogy anyagilag továbbra is támogathassa a
családját, egy harmincöt éves férfi gondozója lesz, aki – miután egy
motorbalesetben teljesen lebénult – depressziósan és mogorván egy
kerekes székben tölti napjait…
Will Traynor gyűlöli az életét: hogy is ne gyűlölné, amikor egyetlen nap alatt mindent elveszített? A menő állása Londonban, az álomszép barátnője, a barátai, az egzotikus nyaralások – mindez már a múlté. A jelen pedig nem is lehetne rosszabb: nem elég, hogy önállóságától és méltóságától megfosztva vissza kellett térnie a szülővárosába, ebbe az álmos és unalmas városkába, a szülei birtokára, most még egy új gondozót is felvettek mellé, anélkül hogy kikérték volna a véleményét. Az új lány elviselhetetlenül cserfes, idegesítően optimista és borzalmasan felszínes…
Lou-nál és Willnél különbözőbb két embert keresve se találhatnánk. Vajon képesek lesznek-e elviselni egymást, és -pusztán a másik kedvéért- újraértékelni mindazt, amit eddig gondoltak a világról?
Kiadó-Megjelenés: Cartaphilus 2012.
Oldalak száma: 488
Fordította: Lányi Judit
Régóta megvan a könyv, olyan régóta, hogy idejét sem tudom. Ám nem mertem elkezdni. Hiába volt a magas molyos százalék, ami már hónapok, ha nem évek óta magasan stagnál, féltem tőle. Az értékelésekben szinte egytől egyig azt olvastam, hogy sírtak rajta az emberek, lelkileg meggyötörte őket. Nem akartam kitenni magam egy letargikus élménynek, makacsul ellenálltam, eldöntöttem, még nem kezdek bele. Tudniillik nehezen heverem ki, mint biztos rajtam kívül sokan mások, ha olvasok egy könyvet, ami ilyen kemény és kegyetlen témával foglalkozik; ráadásul a lelkemet is megkaparintja, és nem garantált, hogy sírás és alkalmi depresszió nélkül megúszom. Igen, ez ilyen! És vegyél magadon erőt, mint én, és olvasd el. Örök élmény lesz. Felvetődik a kérdés, mitől határoztam el magam. Nos, a film előzetestől, ugyanis az ebből készült, azonos című film, folyóév, tehát 2016. júniusában kerül mozikba. És a főszereplőink nem mások mint, Sam Claflin (Will), akit bizonyára a legtöbben mint Finnick ismertek az Éhezők viadala könyvekből. (Szégyen, nem szégyen, Sam talán még többet tett a meggyőzésem érdekében, mint az egész előzetes.) Lou pedig a Trónok harca Daeneryse, Emilia Clarke.
Miután befejeztem a könyvet, újból megnéztem a fent említett előzetest. És még egyszer, újra meg újra. És egyszer sem bírtam ki könnyek nélkül, az egész napom egyfajta "könyves depresszióban" telt. Viaskodtam, talán még most is viaskodom magammal. Hogy miért, azt sok féle szempontból meg tudnám közelíteni. Egyrészt, elégedett vagyok én az életemmel? Ha nem, ugyan mi a francért nem vagyok képes erre rájönni, és változtatni rajta? Mitől félek én? Olyan begyöpösödött lennénk, mint Lou a történet elején? Ja, és ha már itt tartunk, hogy merek egyáltalán panaszkodni, amikor vannak olyan emberek, akik úgy kénytelenek élni, mint Will? A történet megmutatja, mennyire nincs beleszólásod a dolgokba, nem Te irányítasz, csak annyit tehetsz, hogy a legjobbat kihozod az egészből. Már ha akarod persze.. Will nem akarja.
Rettentő keserű és mogorva ember, tönkretette az élet. Elveszített mindent, az alig két évvel ezelőtt még magasztalt és irigylésre méltó férfiból egy roncs lett. De ki hibáztatná ezért? Ő aztán nem kérte, hogy üsse el egy motoros. Borzalmas természete miatt sorra hagyják ott a gondozói, (vagy társalkodói). Tesz is érte, hogy elriassza őket, Will nem képes megbékélni azzal, hogy nincs beleszólása semmibe, mások döntenek helyette mindenben. De Lou-t nem tudja lekoptatni, az a nő mindenben különbözik az előzőekhez viszonyítva.
Azért is mert Lousia-nak nagyon kell a pénz. Különböző okok miatt jelen pillanatban csak ő az egyetlen pénzkereső a családjukban. Neki kell eltartania öt embert saját magán kívül. Nem válogathat. Ki kell bírnia Will állandó szekálódását és gúnyolódását, bármennyire is rosszul érzi magát tőle. Bár többször felvetődik benne, hogy otthagyja a férfit, sosem teszi meg. Rájön valamire önnönhibáján kívül, és most már ő maga sem akarja magára hagyni a férfit. Irreveláns módon kezdi megkedvelni ezt a mogorva embert. Közben az olvasó Lou-val együtt ismerkedik meg Will állapotával, megtudhatjuk mennyire nehéz neki, és persze a családjának is. Ezekbe a leírásokba teljesen beleszédültem. Nem éreztem szánalmat, semmi ilyen dolgot, szomorú voltam Will miatt nagyon, és nagyon örültem annak, hogy a családom és én egészségesek vagyunk.
A lány elhatározza felvidítja Willt. Elviszi egy csomó helyre, lóversenyre, szimplán sétálni a vár körül, egyszóval bármire hajlandó, hogy mosolyogni lássa őt. Mert már egyre fontosabb neki az a mosoly. Láthatjuk, ezen kirándulások nem egytől egyig hatalmas bulik, majdnem együtt sírtam Lou-val egy-egy kudarc után. Mert Will nem könnyítette meg a lány dolgát. Itt újból láthatjuk mennyire nehéz kerekesszékkel elmenni bárhova is, mennyi háttérmunkát igényel az, hogy akár csak sétálni elvigyünk egy ilyen személyt. Ezt is nagyon elkeserítő volt olvasni.
De voltak csodás, mi több felemelő pillanatok. Amikor Will megengedte a lánynak, hogy megborotválja és megigazítsa a frizuráját. Amikor a férfi nem vérkomolyan sértette meg Clarkot (Will így hívja Lou-t), hanem már poénból csipkelődött vele. Az is nagyon édes volt, mikor a lány szülinapját ünnepelték Lou családjával. Annyira örültem a csöppnyi boldogságuknak! Na de persze ott van a lány barátja Pat. Aki hivatásos sportoló. Csak, hogy legyen még egy ekkora akadály kettejük között! Ám nem kell megijedni, Lou sokkal jobban szimpatizál Willel, mint a barátjával. Idővel ez mindenkinek feltűnik. Továbbá Will rájön arra is, hogy vannak még olyan dolgok, amiatt megéri várni a másnapot. Nem mondja ki, de Clark feltűnése mindig mosolyra fakasztja, megkönnyíti a napjait. És az ő közbenjárására a lány végre elkezd élni, de úgy igazán. Mer nagyban gondolkodni, már nem fél változtatni az életén. Mindketten alapjaiban hatottak ki egymás életére.
A könyv végére Lou beleszeret Willbe, aki már csak ritkán olyan kiállhatatlan, mint a könyv elején volt. Bár nekem akkor is bejött a személyisége. Olyan mesterien távolságtartó volt, olyan, akit meg kell fejteni. A lánynak ez sikerült, olyannyira, hogy a férfi elmegy vele és Nathan-nel (Will másik ápolója) külföldre egy igazi nagy kalandra. Itt minden napvilágra kerül. Értem ezt az érzelmek kimutatására, kimondására. Annyira szép volt! Meg is könnyeztem ezt a részt, Lou-éval együtt hasadt meg az én szívem is. Ám biztosra veszem Will szíve is megszakadt akkor.
Itt már csak a nagy lezárás vár minket. Lesznek olyanok akik, nem lepődnek meg, de olyanok is, akik végig valami egészen másban hittek. Én is az utóbbi táborba tartozom. Tartoztam. Akármit is higgy a vége felé, össze fog törni mindenképp. Nem bántam meg, hogy elolvastam, bármennyire is a padlóra kerültem miatta. Kedvencnek is avattam. Azt nem tudom még újra olvasom-e valaha, hiszen alapjaimban rázott meg, de annyi biztos, hogy sosem fogom elfelejteni, ez a történet mindig velem lesz. Mindig ott lesz Will és Lousia a szívemben.
És alig várom a filmet, bár nem vagyok biztos benne, hogy annyi emberrel együtt kellene megnéznem. Teljesen biztos vagyok benne, hogy sírni fogok rajta, hiszen már az előzetesen is sírok. Sőt, már akkor könnyeztem az előzetesen, mikor még bele sem kezdtem a könyvbe. Ha még nem láttátok volna, belinkelem, nézzétek meg. És olvassátok el a történetet is, tényleg.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése